Karácsony van, délben mentünk Marikához ünnepi ebédre. Nagyon-nagyon meleg volt, folyt rólunk a víz, furcsa is volt, hogy nem pulcsiba ülünk bent a meleg lakásban, hanem a kertben partyzunk. Mi kicsit hamarabb mentünk, mert segítettünk feldíszíteni a karácsonyfát, ami piros-fehér-zöldben pompázott, mint minden más díszítés is. De a lényeg nekem az volt, hogy megismerhettem az itt élő rokonaimat, akiket eddig sosem láttam. Mondhatom, hogy az ausztráliai élmény legfontosabb napja volt/lesz. Az érzés leírhatatlan, ezt csak az érti meg, akinek szintén élnek ennyire messze rokonai. Hálás vagyok a sorsnak, Marikának és Babi nénjének, hogy megadták ezt a lehetőséget és én voltam az első a családban, aki megismerhette őket. Lehet kenguru simogatás, lehet Sydney operaház, lehet bármi, de ennél fontosabb és emlékezetesebb nap nem lesz, mint a mai.

Azért írunk két érdekességet is ami itt szokás, nálunk viszont nem. Itt Karácsonykor szokták fogyasztani a sonkát, míg nálunk leginkább Húsvétkor. Az asztalon látható nagy papír szaloncukrokat pedig két ember elkezdi húzni a két végén és akinek a nagyobb fele marad a kezébe, abba van az ajándék. Nem kell nagy ajándékokra gondolni, csak apróságokra, mint például nagyító, kulcstartó, jojó stb. De nagyon mulatságos tud lenni.